Hű, már vagy három hete nem írtam... elmesélem, mi volt Krétán.
Hosszas utánajárás után megtudtam, hogy a kilences busz elvisz a kikötőbe, ahonnan a távolsági busz indul Pireuszba. További nyomozás után sikerült ráakadnom a megállóra. Több egyes busz is feltűnt, majd egy fél óra után az első kilences. Felrángattam a bőröndömet, amikor a sofőr kevdesen elmagyarázta (tényleg), hogy "this bus no to port, the number one to port". Úgyhogy lerángattam a bőröndömet és vártam, hogy felbukkanjon egy egyes busz, aminek kicsi volt a valószínűsége, hiszen nem sokkal ezelőtt húzott el egy, bár itt sosem lehet tudni. Már a taxit fontolgattam, mikor megjelent az egyes, felpattantam a bőröndömmel, és mentem egészen a kikötő..a kikötőn túl, mert a busz nem állt meg... Egy alkalmasnak és megfelelően messzinek tűnő megállóban leszálltam, és elvontattam a bőröndöm a célállomásig, indulás előtt öt perccel érkeztem. Marta és Pawel, a két lengyel útitársam még nem volt ott. Az utolsó pillanatban megérkeztek, hasonlóan kalandos úton, csak taxival. Épp útlezárások voltak a városban (mikor nem), mert valakik sztrájkoltak (miért is ne), ezért szó szerint árkon- bokron keresztül jöttek, a taxi kereke meg is sérült. Végül sikeresen felszálltunk a buszra, és négy órával később már indult is a komp Pireuszból. Itt találkoztunk a többiekkel, akik Athénból jöttek. Sophia, a volt német szobatársam, Eerika, a finn lány, és Stefi, az osztrák lány. A kompon a földön aludtunk, székek között-alatt, egész kényelmes volt, hisz felszerelkeztem vastag takarókkal. Hálózsákom nem volt, majd ezt is elmesélem. Szóval még aludni is lehetett volna, ha lekapcsolják a lámpákat, így viszont én nem tudtam.
Reggel öt körül kikötöttünk, fél hatra érkeztünk Chaniába, ahol a cseh ismerőseink vártak minket, a két Jan kijött elénk, majd több órát beszélgettünk, aztán elaludtunk. Délután sétáltunk a városban, nagyon szép, velencei stílusban épült házak, világítótorony van itt, nagyon hangulatos. Ebédeltünk a menzán, nem kértek semmi papírt, így ingyen ehettünk: ki csirkét citromos- tejfölös szószban rizzsel, ki bárányt krumplival, desszertnek pedig brownie-t. Ja, a suliban épp sztrájk volt, de a menza nyitva volt:) Azt mondták a szimpatikus fiatalemberek, azért tüntetnek, mert kevés a tanár, és kevés pénzt fordít az állam az oktatásra, többet szeretnének. Aztán bementünk az ottani múzeumba.
Másnap béreltünk autót és elmentünk Héraklionba és Knosszoszba, a Minotaurusz labirintusához. Héraklion nagyon szép város, kikötőjében egy velencei erőddel, félelmetes és sötét folyosókkal, ahol a falak egy meggyilkolt királyné szelleméről suttognak.
Visszafelé bementünk Rethimno-ba, szintén egy velencei stílusban épült kisváros egy hatalmas erőddel, kikötővel, világítótoronnyal.
Másnap elmentünk Balosra, ami szerintem a világ leggyönyörűbb strandja, és fürödtünk a tengerben (október 24-én!). Az út nincs kiépítve, tehát képzeljetek el szerpentines-kanyargós utakat korlát és aszfalt nélkül, viszont rengeteg hegyi kecskével és pásztorral. Kréta a görögök Erdélye:)
Elafonisi a másik strand neve, ahol aznap jártunk. Itt rózsaszín a homok, és tele van icipici kagylókkal a part, mintha egy játékos óriásgyerek elszórta volna száz és száz cukorkáját...
Hétfőn ismét autóba ültünk, és megnéztünk két kisvárost, Sfakiont (a mini Santorinit) és Frangocastello-t, ahol fürödtünk egy ezer éves vár és a hegyek árnyékában.
Este kilenckor hazaindultunk a komppal. Éjszaka megint nem tudtam aludni, sétáltam a fedélzeten, néztem, hogy olvad össze a fekete égbolt a sötéten hullámzó tengerrel, elképzeltem, hogy hajónk apró kis pontként világít a végtelen tenger közepén. Nagyszerű és egyben félelmetes érzés volt tudatára ébredni kicsiségemnek, ezáltal halandóságomnak. De hogy ne legyen ilyen komoly a befejezés, itt egy kép a csapat egy részéről, amint a kényelmes folyosó egyik zugában álomra hajtották fiatalságtól megfáradt fejüket.
