Pontosan ötven napja vagyok Görögországban. Azt kérdezitek, nincs-e honvágyam?Szeretek itt lenni, jól érzem magam, de hiányoznak az otthoniak. Hiányzik az otthoni öblítővel frissen mosott ruha illata, a vasárnapi ebédek hangulata, a túrós pite íze a számban, a szombat délutánok a nagyszüleimnél, a színház, hiányzik a saját ágyam, hiányzik a szobám. Patrában nagyon sok állat lófrál gazda nélkül, valahányszor meglátok egyet, a saját kutyám, macskám jut eszembe, akiket nem tudok megsimogatni. Egy nyüzsgő nagyvárosban élek, ami mégsem olyan, mint az én városom, az itteni por és szmog és szemét is csúnya, de nem ugyanaz, mint Pesten. Hegyek-völgyek mindenhol, de ezek nem a dunántúli zöldellő dombok. Közel a tenger, illata az orromban nap mint nap, morajlása a fülemben, sós íze a számban. Mégsem mérhető össze a Dunával, a lusta nagy folyóval, a házunk melletti kis halásztóval, amikhez annyi emlék fűz, napsütötte vidám délutánok. A legjobban a magyar nyelv hiányzik. Ötven napja csak akkor hagyják el anyanyelvemen szavak a számat, ha szkájpon beszélek. Már nem várom kétségbeesve minden pillanatban, mint eleinte, hogy hátha végre valaki magyarul szólal meg mellettem a buszon, az utcán, az egyetemen. Mindig jó kedvre derülök, ha egy zsebkendő, egy fogkrém, élelmiszer csomagolásán magyar szavakat látok. Hiányzik a zene, az újságok, a könyvek, a magyar betűk. Hiányzik, hogy a becenevemen szólítsanak, hogy megértsék a vicceimet, és nagyon hiánynak az ölelések.

Azt kérdezitek, nincs-e honvágyam?

(Ez lenne a honvágy? Hiányállapot? Ha újra otthon leszek, az itteni dolgok fognak hiányozni, ebben biztos vagyok. Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk...Már csak két hét, és otthon leszek)